Hírek

Drágáim! 

Nem tudom, hogy láttátok-e, de a chatben jeleztem, hogy legkésőbb a nyáron fogom újra beindítani ezt a blogot, mert addigra végre magam mögött fogom tudni hagyni az érettségivel járó feszkót. Addig is, mivel lapul a gépemen egy befejezett regényke, úgy gondoltam, hogyha szeretnétek olvasni egy általam írt történetet, nézzetek be, ugyanis miután azt végig viszem, valószínűleg jön ennek a folytatása, illetve készülök egy teljesen új, szintén Norman-os bloggal nektek. 

A jelenlegi blogom Az utolsó pisztolygolyó névre hallgat (igen, ilyen Adysan minden történetem címe három betűs)  :'D Ha IDE kattintotok elérhetitek. Addig is vigyázzatok magatokra, sok puszit küldök nektek a tétel kupacok alól. 

Ölel mindenkit; Ariana D. 

Friss hírek

Sziasztok! 

Drágák, sok rossz hírrel kellett ma szembenéznem. Az egyik az volt, hogy a gépem tönkrement. Erre ugyan néhány napja magam is rájöttem, de ma diagnosztizálták, hogy valószínűleg végleg vége szegénykémnek. Ami nem is lenne nagy probléma mert ma megkaptam anyukámtól Isten áldja a nevét és őt, életem első laptopját. Igen, de minden a gépen volt, így a történet is. Ez nagyon elszomorított, illetve az utóbbi időben ihlet hiányban is szenvedtem, amit valószínűleg észrevetettek, DE! nem hagyom abba a blogot. Csupán szünetet írok ki mind magamnak, mind a történetnek szeptemberig.  Szeptemberben visszatérek, és új résszel, illetve szerintem egy új külsővel is fogok jönni hozzátok. A későbbiekben ITT  is megfogtok találni elméletileg, ugyanis jelentkeztem a NEO által megrendezett BTH-ra, Blogspotos történetíró hónap. Szóval ne aggódjatok értem, megtaláltok, és én mindig állok majd rendelkezésetekre.

Találkozunk Szeptemberben! 

Imádlak titeket!

Millió ölelés; Ariana D. 

18. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam ezt a fejezetet is! Nagyon szépen köszönöm a sok pipát, és kommentet, nagyon jól esett, hálás vagyok nektek, hogy mindig bátorítotok! 

Szeretnélek titeket megkérni arra, hogy nézzetek be a másik blogomba is! Az oldalmodulban a képre kattintva eljuthattok oda! Egy Bosszúállók fanfiction, ami két szálon fut, Loki+saját szereplő, illetve ugyan ez csak Amerika kapitánnyal. 

Nem is húzom a szót tovább, jó olvasást! 

Ölel mindenkiit; Ariana D. 

A szemhéja kicsit megremegett. Elmosolyodtam, éreztem, ahogyan a lelkemből felszabadulnak az örömkönnyek, s a szememen keresztül elhagyják a testemet. Az Adam nevű férfi is megnézett magának, de kihasználván a pillanatot erőből lenyomta Daryl kezét, ami nagyot csattant az asztalon. A tömeg hangosan ujjongott, csak én és ő zárkóztunk be a pillanat csöndjébe. Mintha ezer éve nem láttam volna, úgy ugrottam a nyakába amint felállt, szinte vártam, hogy megcsókoljon, de nem tette, csak átkarolta a derekamat, erős kezei úgy szorítottak, mintha össze akartak volna roppantani. A fejét a nyakamba fúrta, s én is ismerős illatot kerestem a mellkasán, ami még mindig ugyan olyan kemény volt, mint régen. Régi emlékeket ébresztett bennem a látványa, az érintése, annyira vágytam mindenére, kívánkoztam utána, és csak öleltem és öleltem, amikor valaki megszakította a pillanatunkat.

- Öhm… ki ez a csaj? – kibontakoztam Daryl karjai közül és a hang irányába pillantottam. Egy nő állt közvetlen mellettünk, magas volt, kicsit teltebb, mint én, széles darázsderékkal és akkora mellekkel, hogy az enyéim kétszer sem fértek volna el bennük. Az arca értetlenséget tükrözött, feje szinte teljesen kopasz volt, csupán enyhe borosta serkent rajta, olajbőre elárulta, hogy valahonnan a déli tájakról érkezett. Mérgeszöld szeme ide-oda járt köztem és Daryl között, aki tarkóját vakargatva nézett rá.

- Sirena, ő Meghan – mutatott rám, s arca ellágyult mikor végigsiklott rajtam a tekintete.

- Szia! – köszöntem tétován, mire rám mordult. Az embertömeg már eloszlott, csak mi hárman voltunk kint a hűvös éjszaka alatt, meg Joe a pultos, aki éppen egy poharat törölgetett a nyitott ajtó félfájának dőlve.

- Az a csaj?

- Igen, az a csaj.

- De hát, azt mondtad, hogy ő gazdag… ahhoz képest elég szakadtan néz ki.

- Te beszélsz? – vágtam vissza, jó lassan végigjáratva tekintetemet a testén. A ruhái nem voltak túlbonyolítva, egy rövid farmerszoknyát viselt, meg egy csipkézett topot. A lábán – akár csak Darylnek -, motoros bakancs figyelt.

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte gyorsan a férfi, nem akarta megvárni, amíg a dolgok rosszabbra fordulnak.

- Öhm… tudod, csak beszélni szerettem volna veled.

- És, hogy találtál meg?

- Gondoltam, hogy itt leszel, szóval Philip és én kocsiba pattantunk és eljöttünk, de a főúton volt egy baleset, egy motoros fickót elcsapott egy kamion, vagy valami ilyesmi. Tényleg, nem lopták el a telefonod? Csak mert felhívtalak, és a zsebében csörgött, azt hittem te vagy az, és a mentőben végig vele mentem a kórházig, de aztán…

- Várj csak – vágott a szavamba – azt mondtad, nála csörgött a telefonom?

- Igen – Daryl és Sirena egymásra néztek, arcuk nem csak aggodalmat, de kínkeserves fájdalmat is tükrözött. A nő sírni kezdett, de olyan keservesen zokogott, hogy a válla csak úgy rázkódott bele.

- Nem biztos, hogy ő az – próbálta nyugtatni Sirena-t, de nem ment, utóbbi berontott az étterembe, Joe leültette a pulthoz, és elé lökött egy jó nagy korsó sört, majd kijött, hogy megérdeklődje a híreket.

- Ennyire megbántottad?

- Buck-nak balesete volt – vágott a szavamba Daryl, mire felsejlettek előttem a betűk. Ez a név állt azon az iraton, amit a mentős férfi mutatott nekem, hogy megnyugtasson, nem a „vőlegényem” az. Buck Henderson.

- Igen, ez az a név, Buck Henderson! – csaptam a homlokomra, mire Daryl aggodalmasan rám nézett, mintha az ő szemében is könnyek csillogtak volna. És akkor tudatosult bennem, hogy senki nem lopta el a telefonját, hogy az a fickó, fontos volt számára, és ez ismét belehasított a szívembe.

- Ő nem… ő nem halt meg – dadogtam – tudom… melyik kórházban van – Daryl megragadta a vállamat, belenézett a szemeimbe, de olyan mélyen, mintha csak a tenger fenekét kereste volna bennük és megcsókolt. Nem úgy, ahogyan régen. Nem játékosan, kacérkodva, hanem forrón, komolyan, és igazán. Az ajkai falták az enyéimet, és ez kifejezetten tetszett, elfeledtette velem mindazt, ami az elmúlt pár órában, vagy akár az elmúlt hetekben történt. Csak mi voltunk.

Miután elvált tőlem berohant a még mindig zokogó Sirena-ért, a hóna alá nyúlt, felállította, és nagy nehezen kivonszolta az étteremből. Joe még mindig kővé dermedten állt, csak hadovált össze-vissza, olyan volt, mint egy eltévedt gyerek.

- Joe, te és Sirena utánunk gyertek, mi elvezetünk a kórházhoz, Meghan tudja az utat – megsimította az arcomat, mire Sirena abbahagyta a sírást.

- Kösz – vakkantotta, arcán elkenődött a sötét, fekete szemfestéke, zöld szemei üvegesek és üresek voltak. Joe felült egy nagy, szürkéskékre festett motorra, a nő meg felpattant mögé. Daryl és én a jól megszokott helyünkre másztunk fel, átkaroltam a derekát és a hátára hajtottam a fejemet, ahogyan régen.

- A St. Immeral-ba vitték. Nincs is messze, én gyalog jöttem onnan.

- Ezért van ilyen bomba alakod – súgta Daryl úgy, hogy csak én halljam, mire elmosolyodtam, s egy kicsit zavarba is jöttem. A motor felbőgött alattunk, s mi már szántottuk végig a hatalmas beton ösvényt, ami a városon keresztül vezetett. Mögöttünk Joe-ék suhantak, sebesebben, mint egy egész ménes, és végre ismét szabadnak éreztem magam. Nem törődtem semmivel, sem azzal, hogy pizsamában vagyok, sem azzal, hogy a szüleim odaígértek egy olyan férfinak, akit nem szeretek. Csak élni akartam. Még egy kicsit, mielőtt mindent sutba kéne dobnom.

 A kórházban nyüzsögtek az emberek. Betegek és dolgozók, mint fehér hangyák a steril nappaliban, injekciókat cipelve, gyógyszerért, vagy orvosért kiáltva, jajveszékelve rohangásztak fel és alá. Csak mi négyen lógtunk ki a sorból. El is tudtam képzelni mi pereghetett le az emberek fejében, amikor ránk néztek. Három vad motoros, akik bőrszerkóban villognak, és egy kislány közöttük.

A kórház fényes fehérségben olyanok voltunk, mint a piszok, amit behoztak az utcai cipők, és az emberek úgy is néztek ránk. Tudtam nagyon jól, hogy mit is gondolnak itt a motorosokról. Emlékeztem, ahogyan gyermekkoromban elhasítottak a játszóterek mellett, a szülők pedig aggódva összesúgtak. Rendbontók voltak, felborították azt a szigorú, szabályos életet, amit a gazdagok éltek, és ez nem tetszett mindenkinek. Feketebárányok, gondoltam magamban.

- Figyelj – fordult hozzám Daryl, és megfogta a vállamat – Buck a legjobb barátom, szinte egymást neveltük. Fontos nekem, bocs, hogy eddig nem szóltam róla.

- Ugyan, nem vagyunk házasok – legyintettem – megyek, beszélek az orvossal. Megkérdezem, melyik kórteremben van – azzal elléptem tőle, és hármasban hagytam őket. A folyosó végén egy csapat fehérköpenyes állt, a névtábláik a mind a munkásságukat hirdették. Sebész, főorvos, neurológus, endokrinológus. Az én emberem egy magas, pocakos férfi volt, kopaszodó fejét csak itt-ott vonták be ősz szálak. Arcát mély ráncok szántották, látszott rajta, hogy nem mai gyerek.

- Elnézést, doktor úr – szólítottam meg a „főorvos” névtáblájú férfit. Az öreg rám irányította tekintetét, vizenyős szemei szinte átvilágították az egész testemet.

- Érdeklődni szeretnék egy barátom állapotáról. Ma hozták be, a neve Buck Henderson – a férfi átnézett a vállam fölött, bizalmatlanul fürkészve Daryl-ék hármasát.

- A motoros úrfira gondol igaz? – hangja rekedtes volt, szinte már göcsörtös. Csupán bólintottam, lesütött szemmel vártam, hogy válaszoljon nekem. Nem azért, mert szégyelltem őket, vagy magamat, amiért velük vagyok, hanem azért mert olyan érzés volt itt állni, mintha kislány lettem volna, aki bevitte a sarat a frissen felmosott szobába.

17. fejezet

Sziasztok Drágák! 

Meghoztam a tizenhetedik fejezetet. Sajnálom, hogy az előző részhez ilyen kevés visszajelzés érkezett, viszont nagyon örülök, annak a sok új feliratkozónak. akik csatlakoztak hozzánk! Remélem a későbbiekben is tetszeni fog nektek a munkám. Várom a véleményeiteket! 

Jó Olvasást! 

xoxo; Ariana D. 

Az időjárás teljesen megőrült, hol lágy, és puha esőcseppeket potyogtatott ránk, hol pedig viharos, orkán méretű szelekkel bombázta a járművet. A közlekedés is lassú volt, alig haladtak az autók a főúton, Philip idegesen megnyomta a dudát, mintha ezzel egy csapásra feloszlathatta volna a hatalmas sort, ami az egyik körforgalomban állt.

- Szerinted mi van? Miért áll itt ez a sok kocsi? – kérdeztem, s közben az ablakon keresztül próbáltam tájékozódni, de nem láttam semmit, csak a sok autó visszapillantó tükrét.

- Fogalmam sincs – ahogyan ezek a szavak elhagyták a száját úgy harsant fel a közelben a sziréna vészjósló hangja.

- Talán valami baleset, megyek és megnézem – mondtam, azzal meg sem várva válaszát kiszálltam a kocsiból, összehúztam magamon kabátomat, és elindultam a türelmetlenkedő sofőrökkel teli kocsisor között. Az eső a kobakomat szapulta folytonos cseppjeivel, de nem érdekelt, így már láttam a mentőautót, és egyre gyorsabb léptekkel haladtam irányába. Ahogy egyre közelebb értem láttam, hogy nem én voltam az egyetlen, aki kiszállt a gépjárművéből. Egész kis tömeg állt a mentőautó körül, kezüket a szájuk elé kapva fojtott hangon suttogtak egymás között. Átfurakodtam magam az emberóceánon, és megláttam azt, amit ők. Egy teljesen szétroncsolódott arcú férfi feküdt a betonon, körülötte mindent beterített a vér. Nem volt az eszméleténél. Alig bírtam rajta tartani a szemem, de nem is kellett, mert pillanatok múlva valami más jobban lekötötte az érdeklődésemet. Egy árva, behorpadt elejű motor hevert nem messze az áldozattól, az is véres volt, és ugyan olyan típusú, mint Daryl-é.

Tekintetem ide-oda cikázott a test és a kétkerekű között. A mentősök időközben megállapították, hogy még lélegzik, azzal felrakták egy hordágyra, és beemelték a kocsiba. Azonnal a zsebemhez nyúltam. Az nem lehet, hogy ő legyen. Tárcsáztam Daryl számát és a fülemhez emeltem a telefont. Kicsöngött, válasz nem érkezett, majd valami halkan megszólalt a kocsiban fekvő férfi véres kabátjának zsebében. Könnybe lábadt a szemem, egy nagyot löktem az előttem álló bámészkodón és odasiettem a kocsihoz, onnan füleltem, hallgattam azt a bizonyos AC/DC számot, ami mindig szólt, ha én hívtam.

- Hölgyem, elnézést, de ön nem jöhet ide – szólt a mentős, és megérintette a vállamat, de én kitéptem magam a karjai közül. Keserves sírás lett úrrá rajtam, alig tudtam kibökni a következő szavakat:

- Ő… ő… - hüppögtem – ő… a vőlegényem.

- Biztos ebben hölgyem?

- Igen… hüpp… a mobilja… - próbáltam elmagyarázni neki, de az érzéseim folyton gátat emeltek a szavaim elé. A férfi megsajnálván megérintette a könyökömet, és felsegített a kocsira.

- Akkor jöjjön, velünk kérem – mondta, majd beszállt ő is, és magunkra zárta a mentőautó ajtaját. A mobilom még mindig a kezemben volt, bár automatikusan lezárta a hívást, miután nem kapott választ. Újra tárcsáztam, csak éppen Philip-et akartam elérni. Szinte azonnal fel is vette.

- Hol vagy?

- Daryl… ő…

- Megtaláltad?

- Itt ülök a mentőben – zokogtam – neki volt balesete – azzal letettem a telefont. Égett az arcom, és épp úgy a szívem is. Hevesen dobolt bent a mellkasomban, könnyeim pedig időközben aprócska patakokká duzzadtak. Nem tudtam felfogni, hogyan is lehetséges ez. Átkaroltam a saját derekam, a körmöm a húsomba vájt. A mentős felállt, hogy megnézze Daryl-t. Odalépett hozzá, és a kabátja zsebében kezdett turkálni.

- És, megmondaná nekem, hogy hívják a vőlegényét?

- Daryl… Daryl Smith – hüppögtem.

- Érdekes – mondta, miközben átnézte az iratait – itt az áll, hogy Buck Henderson.

- Micsoda? – értetlenkedtem. A könnyzuhatag elállt, már csak nyomai maradtak az arcomon – de hát a mobilja! Felhívtam, és a zsebében csörgött!

- Utánajárunk a dolognak – mondta a mentős, és elővette a férfi zsebéből a telefont. Közben a kocsi megállt, két másik mentős ruhába öltözött ember nyitotta ki a hátsó ajtót, és kiemelték rajta az időközben lélegeztető gépre és infúzióra kötözött férfit.

- Nos? – kérdeztem.

- Ez a maga száma?

- Igen!

- Akkor, bizonyára az ön vőlegényét kirabolták. Nyugodjon meg, menjen haza, és keresse meg a pasiját – mondta a mentős, azzal a kezembe nyomta a telefont és segített kiszállni az autóból. Nagyot dobbant a szívem, ismét könnyek kezdtek potyogni a szememből, de ez az öröm sírása volt. Ekkor éreztem először és igazán, hogy szerelmes vagyok Daryl-be. Mintha egy hatalmas réteg szakadt volna fel a tüdőmről és a lelkemről, hatalmasat sóhajtottam. Meg kellett őt találnom.

Gyalog indultam el a főutcán, Joe éttermébe, ahol Daryl-t sejtettem. A lépteim mintha pihe könnyűek lettek volna, a végtagjaim szinte csak úsztak mellettem, mosoly terült el az arcomon. Persze, sajnáltam szegény srácot, de örültem, hogy nem az én Daryl-em volt az. Mintha az idő is kivirult volna arra, hogy én boldog voltam. Minden egyes lépés olyan volt mintha táncolnék, a lelkem egy része kiszakadt a testemből és elrepült a fiúhoz, hogy megsúgja neki halkan, az övé vagyok.

Joe étterme előtt egész ki tömeg gyűlt össze, akár csak a baleset körül itt is legyeskedtek az emberek, csak éppen külsőleg voltak mások. Festett, és tupírozott hajú, nyakig kitetovált, hálóval kidekorált, alig takaró pólókban és miniszoknyákban, és nagydarab, koponyás bőrdzsekis férfiak állták körbe a helyet, és kurjongattak.

- Hajrá Adam!

- Hajrá Daryl! – kiabálta az egyik nő, nekem pedig felderült a szívem a név hallatán. Befurakodtam a tömegbe, és megpillantottam őt. Egy asztal volt kihúzva az üzlet elé, egymással szemben két széket raktam le, az egyiken egy fura külsejű alak ült. Zöldre festett haja volt, orrából egy jókora karika csüngött, a halántéka felé egy picivel pedig egy apró delfint tetováltak. A másik férfi Daryl volt, szőkésbarna haja a szemébe lógott. Szkanderoztak.

- Daryl – szólítottam meg óvatosan, ő pedig felismervén hangomat rám kapta a tekintetét.

16. fejezet

Sziasztok Babák! 

Végre, sikerült leülnöm a géphez, és megírnom nektek a következő fejezetet! Ne haragudjatok, de el vagyok havazva, az iskola meg ilyen hasonló dolgok miatt blablabla, nem is lényeges, viszont, megpróbálok igyekezni a részekkel, lehet, hogy nem egy, hanem két hét lesz az érkezési idejük, de sikerült túljutnom a válságon, szóval belelendülök! Remélem tetszeni fog a rész, írjatok nekem kommentet, és mindenképpen hagyjatok nyomot magatok után! 

Ölel mindenkit; Ariana D. 

Három hét telt el azóta, hogy Daryl és én nem találkoztunk, még csak nem is beszéltünk. Nem írt, nem hívott, nem keresett, anya szinte teljesen felépült, és visszatért katonás énjéhez. Tömören szólva minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Az ágyamon feküdtem, bámulva a plafont, ami régen a legjobb barátomnak számított, s azon tanakodtam, hogy lehettem ilyen ostoba. Hogy csinálhattam hülyét magamból egy olyan férfi előtt, akit még csak nem is érdeklek. Mármint, oké, biztos érdeklem, ha már egyszer megcsókolt, de mégsem tetszek neki annyira, hogy tovább is menjen velem. Gondolataim elnehezítették a végtagjaimat, olyanok voltak mintha nehéz súlyokat kötött volna rájuk a jó isten. Még most is ezen járt az agyam, hogy mi lesz  és, hogy hogyan fogom elmondani mind ezt Andrewnak. Az elmúlt egy hétben sokat találkoztunk, s mintha valami kezdett volna kialakulni köztünk. Kedves volt, figyelmes, igaz néha hangyányit önimádó, és bunkó, de velem egész rendes.

Kopogtattak. Felsóhajtottam, majd éppen ki akartam szólni, hogy „hagyjanak békén” de az ajtó már ki is nyílt, s belépett rajta az öcsém, újdonsült barátnőjével, Christine-nel. A barátnőm gondosan becsukta maga mögött az ajtót, én felültem, és megöleltem őket. Örültem, hogy nekik ez az egész kapcsolatosdi összejött, bár még mindig nem voltam biztos abban, hogy áldásomat adhatom-e rájuk.

- Meghan, mondanunk kell valamit – kezdte Philip, arca komor volt, mégis mintha egy kis sajnálat is kiült volna rá. Christine még csak rám se nézett, átbámult a vállam felett, mintha a szerkényen lévő fényképeimet figyelné.

- Mondjad – siettettem. Kíváncsi voltam mi lehet annyira rossz hír, hogy nekik kell közölniük velem. Philip nyelt egy nagyot, Christine megszorította a kezét, az agyam megtelt füsttel, mintha egy kis ember dohányozni kezdett volna benne. Mióta Daryllel nem beszéltünk feszült voltam, és lobbanékony.

- Apánk odaígért téged Andrew-nak.

- Hogy mi van?

- Azt mondta neki, hogy a felesége leszel… - se köpni, se nyelni nem tudtam, még a vér is megállt a testemben. Jobb kezemmel megmarkoltam a takarómat, szavaim a torkomra forrtak, csak hápogtam, mint egy kacsa.

- De én nem akarok a felesége lenni! – csattantam fel. Az, hogy úgy kezeltek engem, mint egy tárgyat, dühített. Mintha csak egy bőrönd vagy egy kalap lettem volna, amit ide-oda lehet pakolgatni, és kedv szerint elajándékozni. Felpattantam az ágyról, elcsusszantam Philip és Chrisitne között, majd leviharoztam a lépcsőn. A lábaim csak úgy koppantak a padlón, idegesen fújtattam, éreztem, ahogyan kipirul az arcom, és kidüllednek a szemeim.

Az elmúlt pár hét olyan békésen, csöndesen zajlott, nem voltak viták, kiabálások, öngyilkossági kísérletek, sőt, talán még néha jól is éreztük magunkat a családi körben. Mia, hál’ Istennek, ahogy anya felépült, azzal a lendülettel el is hagyta a házat, hogy új kígyófészket teremtsen magának, és ez volt az az ok, amiért mindig a napos oldalukról néztem a dolgokat. Csak Daryl zavart. Az, hogy nem tudtam mi van vele, hogy nem keresett, és, hogy szó szerint megfeledkezett rólam. Ha Andrew-al voltam próbáltam puhatolózni, de mindig elterelte a témát, amivel az őrületbe kergetett.

Apám és anyám a konyhában ücsörögtek, az asztal két végén, előbbi újságot olvasott, vagy legalábbis úgy tett, mintha olvasna, anya pedig kávét iszogatott és mindenféle érdektelen dologról fecsegett. Mikor betoppantam tekintetük egyenesen rám szegeződött, meglepettek voltak, és értetlenek. Mintha nem tudták volna az indokát dühömnek. Úgy fújtattam, mint egy megvadult bika, a kezem ökölbe szorult a testem mellet, a hátam kicsit meggörnyedt. Anya felállt, szája elé kapott kézzel és pár lépéssel közelebb jött hozzám.

- Drágám, bedrogoztak? – kérdezte félénken, mire egy pillanatra a haragom átvette az értetlenség. Bizonyára a kialvatlanság hatásaként karikásak voltak a szemeim, és sápadt a bőröm, mivel nem nagyon jártam el itthonról, ez téveszthette meg.

- Nem, anya! – mondtam a kelleténél hangosabban. Nem tudtam pontosan, hogy melyikük találta ezt ki, de mindkettőre haragudtam. Apa felé fordultam, figyelmen kívül hagyva a még mindig aggódó anyámat és ordítani kezdtem vele.

- Mi az, hogy te odaígérsz egy olyan fiúnak, aki iránt nem érzek semmit?! Nem egy bábu vagyok, nem egy ócska vacak, amit ide-oda teszegethetsz! – folyt a könnyem, a sós cseppek végigsiklottak az arcomon, s némelyik az államról a földbe, mások pedig a számba csöppentek. Sósak voltak és szomorúak. Kínomban már azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Meg akartam ütni, s ez az agresszió váltotta ki belőlem a sírást, ez a tehetetlenség.

- Kincsem – kezdte higgadtan – ez a te érdeked is. Miattad teszem.

- De én nem szeretem őt!

- Majd fogod, csak idők kérdése – ekkor anya és ő sokatmondóan egymásra néztek.

- Mit akar ez jelenteni?

- Én és anyád sem ismertük egymást mikor kiházasítottak…

- Én nem akarok olyan sorsra jutni, mint anya! – kiabáltam. Philip becsúszott a konyhaajtón, és megállt mögöttem. Ránéztem a vállam fölött, aggódó arca meglágyította a szívemet.

- Nem megyek hozzá – jelentettem ki kissé nyugodtabban.

- De igen, hozzá fogsz menni.

- De én nem szeretem őt! – a szavaim kísértetiesen csengtek vissza a fülemben. Nagyot nyeltem, az arcomból kifutott az összes vér. Hát ez kellett, hát ezt kellett mondanom ahhoz, hogy észrevegyem. Azért nem akarok Andrew-al lenni, mert mást szeretek. Mert Darylt szeretem.

Jelentőségteljes pillantást váltottam Philippel, aki szinte mindent kiolvasott a szemeimből, és alig észrevehetően bólintott. Hátat fordítottam a szüleimnek, magamra kaptam egy dzsekit és egy tornacipőt, majd, úgy ahogy voltam, melegítőnadrágba és a fehér topomba, kirohantam a házból. Révén, hogy már az ősz vége felé jártunk, erős szél fújt, és mindent átjárt a hideg levegő, de a düh annyira felforrósította a testemet, hogy szinte meg sem éreztem. Gyalog indultam el a belváros felé. igazából nem tudtam pontosan, hogy merre induljak, csak azt tudtam, hogy meg kell keresnem, és el kell mondanom neki, hogyan is érzek. Tudtam, hogy nem fogja érdekelni, de csak így nyugtathattam meg magamat, csak így engedhettem át magam a szüleim akaratának. Nem tudtam, hogy hol van, de tudtam, hogy hol keressem. Az utca végére érve hallottam egy motor zúgását a hátam mögött. Felcsillant a szemem, a szívem egy pillanatra mintha nagyobbat dobbant volna, megpördültem a tengelyem körül, de a mosolyom és az izgalmam azonnal alább hagyott. Az öcsém volt az a kocsijával, gyök kettővel haladt mögöttem, majd lehúzta az ablakot és kidugta rajta kócos fejét.

- Gyere szállj be, elviszlek!

- De nem tudom, hogy hová megyek – vallottam be.

- Nem baj – mondta és fáradtan elmosolyodott. Bizonyára neki is elege volt már az állandó hajcihőkből. Beletörődtem hát, hogy segítőkész öcsém úgy sem fog békén hagyni, így inkább beültem mellé, és próbáltam valami használható úti célt kitalálni.

- Ismered Joe éttermét?

- Nem.

- Nem baj, megpróbálok navigálni – mondtam, s Philip azzal a lendülettel rálépett a gázra. Beharaptam az alsó ajkamat, vajon mit kellene mondanom neki? 

Életjel, bocsánat, és díj

Sziasztok Babák!

Tudom, az elmúlt időben nem volt túl nagy aktivitásom a blogon, de most, hogy végre elmúlt az első hét a tavaszi szünet után ismét érkeznek majd részek. Jelenleg is íródik a következő, addig is hoztam nektek valamit, örömmel jelentem be, hogy díjat kaptam! Rettenetesen örülök, és nagyon szépen köszönöm Barby-nak! 

Szabályok: 

Rakd ki, hogy kitől van.

Írj tíz dolgot magadról.

Válaszolj tíz kérdésre. 

Írj tíz kérdést. 

Küld el tíz embernek. 

Rólam:  

1. Szeretnék író lenni. 

2. A kedvenc könyvsorozatom a Harry Potter. 

3. Kedvenc zenei stílusom a magyar undergrounde. 

4. Tagja vagyok egy szerepjátékos fórumnak. 

5. Nem szeretem a hamburgert. 

6. Nép táncoltam hét évig. 

7. Diszkalkuliás vagyok. 

8. Újságíróként akarok dolgozni. 

9. A Debreceni egyetemen szeretnék tanulni, vagy a BKF-en. 

10. A legnagyobb álmom, hogy kijussak Amerikába. 

10. válasz:

1.) Milyen rendszerességgel nézel TV-t? Milyen csatornákat?

Szinte álló nap megy a TV-m, viva, rtl, rtl kettő, tv2, ilyenek. 

2.) Ha lehetne egy szuper erőd, mi lenne az?

Teleportálás *-*

3.) Melyik a kedvenc zeneszámod?

Little Reckless

4.) Melyik a kedvenc könyved? Ha nincs, akkor mik tartoznak bele a top5-be?

Harry Potter sorozat.

5.) Hány blogot olvasol úgy rendesen, amiknek várod a következő részét?

Kettőt. 

6.) Hány blogot írsz egyszerre?

Kettőt.(De nemsokára három lesz, bár ez még titok)

7.) Van hobbid? Ha igen, akkor mi? Bár az mindenkinek van...

Rajzolás, írás, olvasás. 

8.) Van kedvenc filmed? Ha igen, akkor mi?

Kedvenc filmem nincs, csak kedvenc színészem, az ő filmjeit imádom ( I <3 James Franco)

9.) Szereted az iskolás történeteket? Itt gondolok akár Leiner Laura, Tavi Kata könyveire is.

Nem, nem, nem. 

10.) Vannak olyan bloggerek/bloggerinák, akivel rendszeresen tartod a kapcsolatot?

Igen, persze vannak! :)

10 kérdés: 

1. Van kedvenc youtube-osod?

2. Tervezed kiadni valamelyik irományod? 

3. Van kedvenc magyar íród? 

4. Melyik a kedvenc zenei stílus irányzatod? 

5. Szerinted milyen a jó karakter egy könyvben/történetben?

6. Ha tehetnéd melyik saját szereplőd bőrébe bújnál? 

7. Melyik az a híresség (gondolok itt színészre, énekesre, íróra) akivel szívesen elmennél egy randevúra? 

8. Téged mi inspirál az írásra? 

9. Mi volt az első könyv, amit olvastál? 

10. Ha megtehetnéd, melyik könyves/blogos karakterrel ismerkednél meg szívesen a való életben? 

Akiknek küldöm: 

I love my stepborther

A vörös rémfarkas. 

15. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet! Nagyon köszönöm a kritikát LisBeth-nek, illetve Nektek a sok pipát és kommentet! Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket! Jó Olvasást! 

Ölel mindenkit; Ariana D.

- Mi lenne – vetettem fel egy ötletet, nem is neki, hanem sokkal inkább magamnak – ha bosszút állnánk? – felkapta a fejét, és elvigyorodott.

- Mire gondolsz?

- Mondjuk, megdobálhatnánk a házát tojással – morfondíroztam.

- Lapátold be és gyerünk – elkerekedett a szemem, hogy nem röhögött ki, hanem beleélte magát a dologba, és gyorsan befalta a maradék hamburgerét. Ki nem néztem volna egy harminc éves férfiból azt, hogy képes ilyen gyerekes csínyekbe belemenni.

- K-komolyan? – dadogtam meglepetten, mire csak egy hatalmas, cinkos vigyort kaptam válaszul. Életemben nem láttam Darylt annyit mosolyogni, mint ezekben a percekben.

Lassan megettem az utolsó falatokat, és mind egy szálig eltüntettem a hamburger morzsáit is a tányérról. Daryl elégedetten nézte, ahogy eszem, majd letett egy ötdollárost az asztalra, és kinyitotta nekem az ajtót.

- Szia, Joe! – köszöntem, Daryl csupán szalutált a férfinak, aki viszonozta a gesztust.

- Jó éjt nektek srácok! – odakint mostanra még hidegebb lett, mint akkor volt, amikor jöttünk. A sápadt, kerek telihold fent vigyorgott a mélysötét égen, túlvilági ragyogásba vonva az őt körülölelő fellegeket. Tejszínű volt tőle a fű, és a beton is túlvilágian ragyogott, olyan csodálatos ezüstösen. Daryl követte a pillantásomat így együtt bámultuk a hatalmas holdat.

- Tudod, gyerekkoromban mindig azt gondoltam, hogy odafent lakik egy ogre. És azok a foltok, a lábnyomai – mondtam mámorosan.

- Ogre?

- Igen, tudod, mint Shrek. Hatalmas, zöld szörnyeteg, de nem gonosz. És az a bolygó az otthona.

- Ez édes. Gyerekes, de édes – gúnyolódott, mire durcásan rácsaptam a karjára – áu ezt most miért kaptam?

- Mert gyerekesnek neveztél – mondtam tárgyilagosan és tovább néztem a holdat. Elvarázsolt, gyönyörű volt, nem tudtam betelni bámulásával.

- Na, gyere te kis holdkóros! – mondta Daryl, s gyengéden megérintette vállaimat, majd maga felé fordított. Elvesztem tekintetében, pontosan olyan volt írisze, mint a fent üldögélő hold, aki most bizonyára pirulva mosolygott rajtunk. Az ajkára pillantottam, majd vissza a szemeibe, mire elvigyorodott, és felvonta a szemöldökét.

- Ha szexelni akarsz, csak egy szavadba kerül! – erre ismét vállba bokszoltam, bár kicsit erősebben, ő meg csak röhögött.

- Bizonyára – forgattam meg szemeim, de elnyomtam egy halvány mosoly félét. Megvártam még felül a motorjára, majd utána eredtem, közben intettem egyet a holdnak, bár tudtam, úgyis követni fog.

Daryl és én végigszántottuk a város betonútjait, nyitva lévő ábécék és bevásárlóközpontok után kutatva. Kilenc óra volt már, mikor megtaláltuk a lakóhelyünk egyetlen olyan boltját, ami ilyen idő tájt még nyitva volt. A kis bolt, mely a „Mel boltja” nevet viselte, egy útszéli kocsma mellett állt, nem volt több mint egy egyszerű fa bódé, cserépbe ültetett művirágokkal az ablakában. Daryl lefékezett előtte és kitámasztotta a járművet, hogy biztonságosan le tudjunk szállni róla, az egyre halkuló motorzajba belevegyült a kocsma résnyire hagyott ajtaja mögül az utcára ömlő rozétól ázott énekszó.

- Daryl? – fogtam meg a kezét, mire megtorpant, és felém fordult, kék szemeiben őszinte kíváncsiság ült. A szám elé raktam szabad kezemet és úgy kérdeztem, enyhe bűntudattal – te szoktál inni alkoholt?

- Mint gondolsz? – kérdezett vissza, szemöldöke rögtön a homloka közepére suhant. Én, marha, gondoltam, tudhattam volna, hogy harmincéves férfiként nem veti meg az italt, s bár kérdésem zavarba ejtett, attól még inkább kellemetlenül éreztem magam, hogy huszonhárom éves fejjel még sosem fogyasztottam alkoholt. 

- Én még sosem – szaladt ki a számon. Ő csak elmosolyodott, teljes testével felém fordult, és megfogta a kezeimet. De nem úgy, szerelmesen, csak, mint mikor az óvodában meg kellett fogni a párod kezét.

- Jobb ötletem van – mondta – hagyjuk a tojásokat, eleget veri az Isten azt a nőt – mondta, s azzal a lendülettel befordult a kocsmába. Én csak toporogtam ott az ajtó előtt, egyik lábamról a másikra álltam, percekig vártam mire végre visszatért. Kezében egy szatyorral, amiben valószínűleg üvegek voltak.

- Gyere kislány, megmutatom milyen az igazi élet! – a kezembe nyomta a szatyrot, és felült a motorra, majd megvárta még én is felülök. Ölemben az üvegekkel, fejemet Daryl hátára hajtva dübörögtünk el a helyszínről. Nem is tettünk meg túl nagy távot, csak pár utcányit mentünk mikor hirtelen fékezett, én pedig kicsit kilengtem az egyensúlyomból. Egy réginek tűnő, elhagyatott ház mögött álltunk meg. A kerítés már félig ki volt dőlve, a kertet benőtte a gyom. Daryl kitámasztotta a motort, leszállt, és a kezemnél fogva lesegített róla, majd bevezetett a kertbe. 

///

- Szóval azt akarod bemesélni nekem, hogy huszonkét éves létedre még sosem ittál, és sosem voltál férfival? – kérdezte tőlem, hangjában halvány gúny bujkált. Lesütöttem a szemem, tornacipőm koszos orrát bámultam, amit akkor sároztam össze, mikor bemásztunk a kertbe.  A nap már lemenőben volt, így Daryl felbontotta az üveg pálinkát, és felült a lehasznált pingpongasztal tetejére. Maga mellé rakta a whiskyt és a másfél literes kólát.

- Igen – álltam elé. Belebámultam kék szemeibe, amik csak úgy csillogtak a sápadt holdfényben. Felém nyújtotta a pálinkás üveget, én bizonytalanul vettem el tőle. Felbontotta a kólát és rám nézett.

- Erre lehet, hogy szükséged lesz – belekortyoltam az italba, úgy marta a torkomat, mintha forró láva csordogált volna végig a torkomon. Daryl kivette a kezemből a pálinkát, és odaadta a kólát, hevesen döntöttem magamba, hogy lehűtse a nyelőcsövemet.

- Na, milyen? – gúnyolódott. Miközben ő is lehúzta a saját adagját az alkoholból, meg se rezzent az arca. Nem kérte a kólát, csak letette maga mellé az üveget. Addig ittunk még összes üveg ki nem ürült.

- Na, szóval, ez életem legjobb bebaszása – csuklottam. Már ott ültem mellette az asztalon, a kő hidege átjárta a testemet, de meg se éreztem az ital forrósága miatt. Ő engem nézett, teljesen megigézett a tekintete – egyébként te sokat iszol?

- Csak ha úgy hozza a sors – tisztán beszélt, sokkal tisztábban, mint én.

- Értem.

- Miért részegedtél le velem? Hiszen alig ismersz – kezemet a combjára tettem, a farmer anyaga dörzsölte a tenyerem.

- Azért, mert úgy hozta a sors.

- Nem vagy vicces – nevetett.

- De igen, az vagyok! Tudod mit nem csináltam még? Sosem csókolóztam – látszólag megdöbbentette, amit mondtam, de elmosolyodott rajta.

- Miért nem?

- A szüleim nem engedtek férfiak és fiúk közelébe. Magán tanuló voltam, az egyetlen fütyi, amit valaha láttam az öcsémé volt, amikor anya fürdette – felröhögött, és én vele nevettem. Teljes testtel fordult felém, követtem a példáját, a tekintetünk találkozott, olyan volt, mint amikor a filmekben először futnak össze a szerelmesek. Közelebb hajoltam hozzá lehunyva a szememet, és egyszer csak éreztem az ajkát az ajkamon. A puha, nedves szája úgy passzolt az enyémhez, mintha eddig össze nem rakott puzzle-ök lettünk volna. Karom végigsiklott meztelen felkarján, ujjaim eljátszadoztak izmaival. Remegett a teste. Máig sem tudom, hogy a hideg miatt-e, vagy valami más okozta, de remegett. Ajkaink folyamatosan falták egymást, tűz ébredt a gyomromban, afféle tűz, ami átjár, és nem ereszt, amíg valaki vagy valami el nem oltja. Keze a combomra vándorolt, de vissza is húzta rögtön, ahogyan az én tenyerem megjelent a mellkasán. Kemény, mint a kőszikla, gondoltam magamban, mindig is őrá vártam, álmaim hercege, aki nem lovon, hanem motoron jön a toronyba zárt hercegnőért.

- Meghan – nyögte, de ismételten megcsókoltam. Én is remegtem, éreztem a kezemen és a lúdbőröző bőrömön, de nekem a gyomrom remegett az izgalomtól, és a ténytől, hogy hozzámér. Kezei közrefogták az arcomat, melegek voltak, de bőre érdes, le sem tagadhatta volna, hogy ismeri a kemény munkát. Kinyitottam a szemem, és lepillantottam a nadrágjára, azért azt már tudtam, hogy mit jelent, ha odalent is kemény a dolog. Elmosolyodtam a látványon, kezem akarva-akaratlanul is a dudorra csúsztattam mire elhúzódott.

- Akarom – suttogtam.

- Nem! Sajnálom, de nem tehetem ezt veled! Veled nem! - elfordította a fejét, az arcomról eltűnt a mosoly, és csalódottság jelent meg helyette. Csak néztem, ahogyan leugrott a pingpongasztalról, és megérintette a karomat.

- Gyere! Hazaviszlek – szomorúan és idegesen huppantam le mellé, kitépve magam érintéséből. Megkerültem, még csak rá sem néztem, úgy indultam el a gyönyörű, fényesre polírozott motor felé, ami hűséges kutyusként várt a kerítés másik oldalán.